Íróasztalon egy papír , melyre még nem írt senki,
nincs rajta gondolat, fehér,csendes üresség fedi.
Egyedül csak az író lámpa komor fénye vetődik rá,
mellyel parancsol hogy, egy gondolat váljon valóvá.
A papír mellet pihenve penna bújik meg nesztelen,
arra várva ,hogy egy szárnyaló eszme igaz legyen.
Egy sor mely mögött ki nem mondott szavak rejlenek,
mert amiket leírni nem lehet, azok az igaz érzelmek.
Tintába mártom pennám, mely szavak vérével megtelik,
végig húzom az üveg oldalán ,mielőtt egy szó leesik.
Minden életre kelt, a gondolatok szinte szikráznak,
beleégetve magukat a lapba,az ürességen át szállnak.
Elkezdek hát leírni néhány szót, vagy történetet,
mely talán a kiszámíthatatlanul véges élet is lehet.
Ami majd a fakult lapra fog száradni nem lehet tudni,
hogy a következő sorokban megbánást fog e okozni.
Egyik sort követi a másik,melynek végét még nem látni,
mert tudni nem lehet ,a friss ihlet végleg mikor fogy ki.
Tinta nélkül a történet sem elevenedik meg a papíron,
a penna sem táncolja át magát a száradt szürke sorokon.
De miért is törődni azzal,mennyi van a befejezésig hátra,
véssünk a lapra és figyeljünk akarva a jelen pillanatára.
A leírt szavak lassan elhalványulnak, őrzik az emléket,
melyet a tintával itatott penna, gondolatok által élt meg.
A papír szép lassan felszívja magába a szavak sötét vérét,
és ami rég volt az már csak egy kiszáradt kopott emlék.
De ezek az elmlékek megmaradnak elmoshatatlanull örökre
míg sor nem kerül az utolsó kimerült vonás megtételére.
És ha a pont belekarcolta magát a vért ontott lap aljára ,
akkor kerülhet majd sor a kegyes nyugasztaló lezárásra.
Mert hát egyszer aztán mindennek vége kell, hogy legyen,
a tinta elillant, a papírdarab is megtelt,papírtemetőbe vele!
Utolsó kommentek